2013. április 11.

*Harry*

...

- Az új album címe, Take me home! Azt már tudjuk, hogy szerelmes dalok vannak többségében a lemezen, de mit lehet még tudni róla? - A sajtótájékoztató nemrég kezdetét vette, és máris unom.

- A dalok többségét mi írtuk, és talán nem túl nagy titok, ha azt mondom, hogy nem volt nehéz jelenleg a szerelemről írnunk! - válaszolja diplomatikus hangon Liam.

- Belemehetnénk egy kicsit a magánéletbe is? - bátorodik fel az egyik férfi. Mi szinte egyszerre nézünk össze, majd bólintunk. Igazából az agyam nem is itt jár. Nem itt lenne a helyem, nem itt kéne üljek!

- Mit gondoltok, kinek a legkomolyabb a kapcsolata? - ugyan, kérlek, ez meg milyen kérdés? Tudod te egyáltalán, hogy hol vagy? Felkészületlen barom. Alig észrevehetően forgatom a szemem, egy kis sóhajt eresztek.

- Azt hiszem mindannyiunk elég komolyan érez! - dünnyögöm. Oldalra pillantok, a srácok beleegyezően bólintanak.

- Ennél egy kicsit többre számítottam! Régen hallottunk már a magánéletetekről ... Ha őszinte akarok lenni, mindenki információra éhes! - hű hallod, neked van bőr a képeden! A fejem már szerintem sistereg a méregtől! Semmi kedvem ehhez, nem is akartam eljönni!

- Valószínűleg azért nem hallottál róla, mert nem szeretnénk, ha többet tudnátok! - jegyzi meg Louis fanyarul. Oké következő kérdés, haladjunk már az istenért ...

***

És ez így ment majdnem egy órán át. Dühösen, forró fejjel vágtatok ki a teremből. Nem szólok senkihez, nem is tudom mit mondhatnék!

- Hé Hazz! Várj csak! - Louis kapja el a vállam és megállít. Sóhajtok egyet és felé fordulok.

- Louis, sietek! - morgom neki.

- Mi van veled? Nem ismerek rád! - aggódva méreget.

- Velem nincs semmi. Sietek haza. Ennyi az egész!

- Harry az ég áldjon meg, ismerlek már, jobban, mint képzeled! Mi nyomaszt ennyire?

- Kocsival vagy? - sóhajtom megadóan.

- Nem, úgy hoztak!

- Gyere, hazamegyünk! - egészen a parkolóig nem szóltam, és ő sem. Legközelebb a kocsiban szólal meg.

- Szóval? Mi van, Harry?

- Ada mára van kiírva ... Ma kéne megszülessen a kislányunk! - morgom feszülten.

- Ő jól van?

- Igen ... Még tegnap bevittem a kórházba, előtte is majdnem egy hetet benn volt! - idegesen markolom a kormányt.

- Minden oké lesz, ne stresszelj! Azzal ráérsz majd akkor! - próbál nyugtatni, nem sok sikerrel.

- Ott akarok lenni! - duzzogok, mint egy kisgyerek, de most még ez sem érdekel.

- És mi tart vissza?

- Tegnap rendesen összevesztünk! Azt mondta, hogy ne menjek be ... Csak akkor, ha kell! Szerinte addig csinálhatom nyugodtan a dolgomat! - a hangom pattogó, szinte dühöngök. Louis mellettem összébb húzza magát, de nem gondolnám, hogy tart tőlem.

- Nők ... - motyogja - Nessi is elég fura mostanában. Mióta megvolt az eljegyzés olyan ... Nem is tudom! - mosolyogdik el.

- Minden oké veletek? - pillantok rá egy másodpercre, aztán újra az utat figyelem.

- Persze, minden a legnagyobb rendben! Az összeköltözés is jól megy, csak szokni kell még ... De úgy veszem észre, hogy ... Nem engedi el magát! Nem tudom, miért ... Talán csak többet kellene ketten legyünk! Mostanában tele van a ház, mindenki nálunk tanyázik! - lemondóan rántja meg a vállát.

- Meg kell beszélni, Louis! A nőkkel csak úgy érhetünk el bármit is, ha leülünk velük és beszélünk! - mondom neki, és kissé olyan mindetudónak érzem a hangom. De ez az igazság. Nem látunk a fejükbe, hogy kitaláljuk, mikor mit akarnak.

- Igen, azt hiszem igazad van! - és szinte végszóra, meg is érkezünk.

A házba lépve elkap az üresség. Nincs itt a nő, akit szeretek. Minden nap, ha hazajöttem itt várt, széles mosollyal, napról napra nagyobb pocakkal! Hihetetlen ... Csak egy éjszaka nem lehettem vele és máris semminek érzem magam. Ez nem lesz kellemes, ha turnéra megyünk!

***

- Ó Harry, ne hisztizz már, rosszabb vagy, mint egy hormon zavaros nő! - csattan fel Louis. Azt hiszem igaza van. - Figyelj, csak menj fel és pihenj! Látom, hogy elég nyúzott vagy, nem lehetett túl jó éjszakád! - a hangja mostmár kedvesebb.

- Én ... Nem tudok egyedül aludni! - dünnyögöm alig hallhatóan. Louis meredten bámul rám, aztán elvigyorodik. Hűha, ezt a nézést ismerem, ötletet szimatolok.

- Gyere! - megragadja a kezem és szobába vonszol.

- Mit csinálsz? - kérdem magas hangon.

- Nem tudom, te emlékeszel-e ... Én biztosan! - motyogja miközben az ágytakarót egy rántással szedi le az ágyról, a díszpárnákkal együtt. - Volt az az izé ... Mi is volt a neve? Ó igen, megvan! - megáll és rám néz - X - Faktor! Na, dereng valami?

- Louis, jól tudom, hogy voltunk az X - Faktorban, de miért lényeges ez most? Nem nagyon értelek ...

- Szóval volt ez a show és mi ott laktunk ... Biztos erre is emlékszel! - motyogja miközben gondosan megágyaz. Én csak meredten nézem őt, nem tudok mozdulni. - Nem is biztos, hogy vissza kell menjünk ennyire az időben! - megáll és úgy tesz, mint aki elgondolkozik. - Utána is együtt laktunk ...

- Ó Louis az istenért kinyögnéd végre? - így is elég feszült vagyok, de még jobban húzza az idegeim.

- Csak azt akarom tudatni, hogy tudom mi kell neked! Ismerlek! Feküdj le! - utasít én pedig megteszem amit kér. Magamat is meglepve ezzel. Elterülök az ágyon, Louis gondosan betakargat. - Így ni!

- Nem tudok aludni! - felülök és úgy nézem őt, akár egy durcás képű gyerek.

- Oké, próbálkozzunk mással ... - elviharzik és én csak pislogok. Már megint mire készül? Ahj, egyáltalán nincs ehhez most hangulatom. Fáradt és feszült vagyok, és nehezemre esik elviselni most Louis hóbortosságát. Hamar visszatér és egy pohár ital van a kezében. Felvont szemöldökkel nézek, amikor a kezembe nyomja.

- Louis, mi ez az egész?

- El kell lazulnod, tesó! Kibírhatatlan vagy! - vigyorog, mégis a hangja olyan, mint ha az apám szidott volna le épp.

- Nem ihatok! Mi van ha hirtelen telefonálnak? Vezetnem kell!

- Majd elviszlek! - vágja rá azonnal.

- Neked haza kell menned! Nessi biztosan vár már!

- Szóltam neki, hogy megbolondultál, és ő is javasolta, hogy maradjak veled!

- Nem bolondultam meg! - morgom duzzogva.

- Ne jártasd a szád, idd meg, aztán tedd a fejed a párnára, a szemed csukd be és aludj! - talán beválik. Egyébként is, ha nem adom meg magam, Louis estig képes itt állni az ágyam mellett! Felhajtom a pohár italt. Égő érzést hagy maga után a torkomban, de most ezzel nem igazán törődöm. Louis kiveszi a poharat a kezemből és leteszi. - Oké! Fekvés! - próbál ellökni az ágyon, de nem hagyom magam.

- Komolyan Louis, ez nevetséges! - tiltakozok tovább.

- Harry! Most őszintén, mióta nem alszol? Nem úgy nézel ki, mint aki csak egy éjjelt hagyott ki ...

- Talán többet ... - motyogom halkan.

- Mennyit? - sürget, de nem válaszolok. - Gyerünk Styles! Mennyit? Kettőt?

- Aha ... - vágom rá és megkönnyebbülésért visítok magamban, hogy hátha békén hagy.

- Te hazudsz nekem? - csípőre vágja a kezét, a szemét összeszűkítve néz rám.

- Louis ... - sóhajtok - Azt hiszem, amióta kórházban volt, az előzőhéten ... Azóta csak pár órákat alszok! Nem megy! Ideges vagyok! - zavartan túrok a hajamba, Louis pedig óvatosan húzza el a kezemet. Felnézek rá, ő pedig valami érthetetlen okból megnyugtatóan mosolyog rám.

- Ugye nem akarod, hogy Ada így lásson? Ugye nem akarod, hogy mikor a lányodat a kezedbe veszed, az álmossággal is kell küszködnöd? - megadom magam. Rázom a fejem, persze, hogy nem akarom. - Akkor aludj! - hirtelen teljes erejével lenyom az ágyra. Kezei elvesznek az én kezemben, és a lábaimon ül, úgy szorít az ágyhoz. A kezünk a fejem mellett a párnán. Akaratlanul is kitör belőlem a nevetés.

- Kösz Louis! Te vagy a legjobb! - az idegesség eltűnik, vagy legalább is enyhül.

- Ó tudom! És bizonyára én is leszek ilyen helyzetben, szóval ... Majd akkor jössz nekem egyel! - kuncog, úgy ahogy csak ő tud. Mosolygok és elengedem magam. Mellém gördül, mint egy gondoskodó anyuka, úgy birizgálja a hajamat. Lecsukom a szemeim és szinte azonnal el is ragad az álom.

*Ada*

- Anya! Ne stresszelj kérlek! Még ezt a gyereket sem szültem meg, de te máris a következőről beszélsz nekem! - sóhajtok és ebben a pillanatban, mint ha csak kértem volna, valami különöset érzek. A homlokom ráncolom, anyám pedig próbálja felmérni, mi bajom lehet.

- Minden oké? - közelebb lép és megfogja a kezem.

- Azt hiszem, kell egy orvos! - suttogom döbbenten - Idő van! - anyám sportolókat meghazudtoló sebességgel rohan, és hamarosan visszatér az orvosommal. Elmondom neki, hogy mit érzetem, ő pedig közli velem, hogy a magzatvíz elfolyt. Basszus!

- Hívom Harryt! - sóhajt anyám és remegő kézzel kutat a telefon után.

- Ne! Nem kell! - döbbenten néz rám.

- De Ada! Tudod, hogy ő is itt akar lenni!

- Tudom, de .. Ez még nem most lesz! Nem akarom, hogy végig nézze ahogy vajúdok!

- Ada! Nem ismerek rád! Harry mindent eldob és rohan, csak hívnom kell!

- Tudom! - vágom rá kissé eréjesebben, mint szeretném. - De még ráérsz vele! Majd ... Majd ha már gyakori a fájás! - és ekkor érzem meg életem első, igazi fájását! A doki az órájára néz és jegyzetel. Gondolom, hogy milyen sűrűn jönnek.

***

- Oké, velem ne vitatkozz lányom! Azonnal hívom! Ő a gyerek apja! Itt kell lennie! - szinte már lilára szorítottam anyám kezét, a fájásaim pedig nagyjából elviselhetetlenek és marha gyorsan követik egymást!

- A műtőbe kell vigyük, Hölgyem! - magyarázza a nővér és már robog is velem a folyosón. Anya rohan mellettünk, nem engedi el a kezem. Engem belöknek az ajtón, anya kezéből kiszakad az enyém. Jajj, ne! Nem akarok egyedül lenni! Félek!

Szerencsére anya hamar bejött. Elhadarja, hogy csak Louis-val tudott beszélni, de ő meg Harryvel van, szóval ne aggódjak, mindjárt itt lesz! Az orvos, a nővér suhan el mellettem, mind beöltözve műtős ruhába.

- Anya! Nagyon félek! - suttogom és megszorítom a kezét.

- Nem kell! Itt vagyok! Minden rendben lesz! - nyugtató mosoly küld felém.

***

Az orvos szinte már kiabál velem, hogy tegyem amit kér, de én tiltatkozok! Nem teszem ... Még nem lehet!

- Kicsim, ne csináld ezt! - könyörög anyám.

- Anya! Nem lehet még! Nem kezdődhet el! Harry nincs itt!

- Nem várhatunk! - dörren rám az orvos. Könnyek folynak végig az arcomon, egyenesen a fülembe. Ezt rendesen elcsesztem. Ha akkor hagyom, hogy anya idehívja, most nem vitatkozna mindenki velem! Oldalra biccentem a fejem, hogy hulljon a könnyem. Amikor kinyitom a szemem, az ajtó felé nézek. Talán várom, hogy bejön, zöldbe öltözve és átveszi anyám helyét! De ez nem történik meg! A könnyeim még szaporábban törnek elő. Amikor újra az ajtó felé nézek, az üveg előtt Harry áll. Szürkére sápadt arccal néz. Szemei akkorák, hogy szinte az egész arcát birtokba veszik. Felé nyújtom a kezem, de anyám beáll a képbe és megfogja a kezem. Valószínűleg ő nem látta meg, hogy Harry sírás határán, az ajtóban áll. Nem tudok másra figyelni, nem bírom tovább, teszem, amit az orvos már üvöltve kér tőlem!

*Harry*

- Ezt nem hiszem el! - suttogom elhaló hangon.

- Harry ... - Louis fogja meg a vállam, gyengéden húz el az ajtóból. - Gyere! Nem szabad itt lennünk! Ez a nővérek helye, azt hiszem! - mondja és próbál kivezetni. A következő pillanatban azon kapom magam, hogy egy papírpohár van a kezemben, benne tea, ami már hideg. Azt hiszem mindenki itt van már, a banda és a barátnőik is. Aggódva méregetnek, de nem figyelek rájuk.

- Harry! Kicsim! - anyám kétségbeesett hangja ránt a valóságba. Mellém vágódik az egyik székre és szorosan magához ránt. A poharat kiejtem a kezemből. - Minden rendben lesz! Ne aggódj, erős nő, rendben lesznek!

- Ott kéne lennem! - suttogom a vállába és átkarolom. - Elkéstem! - zokogok.

- Ne hibáztasd magad édesem, ez nem olyan dolog, amit irányítani lehet! - simogatja a hátam.

***

- Már egy órája benn vannak! Mi tart eddig? - durrogok fel-alá járkálva a váróban. A lányok próbálnak információt kicsalni az elhaladó nővérekből, nem sok sikerrel. A srácok felváltva próbálnak nyugtatni, anyámékkal együtt. Azt hiszem, jobban teszik, ha békén hagynak. Olyan vagyok, mint egy gázzal teli palack, bármikor robbanhatok! A feszültség már elviselhetetlen a testemben!

- Kérlek Harry ... Ülj le egy kicsit! - anya érinti meg a vállam és megrándulok.

- Nem szeretnék! - arrébb lépek, távolabb, hogy ne érinthessen. Felnézek rá és amint meglátom aggódó, fájdalmas pillantását, szinte katapultálok a karjaiba. - Ó anya! Miért ilyen szar érzés ez? - szorosan ölelem magamhoz. Végül leülünk és én ideges bámulással nézem a rohadt műtő ajtaját. Ki kell jöjjön most már valaki onnan, vagy én megyek be! A hajamat tépem, de mindig valaki megállít benne. Jelen esetben Tina veszi el a kezem.

- Shh ... Nem sokára! - suttogja és a kezem simogatja. Csak most tűnik fel, hogy az egész testem remeg. Talán a túlfokozott idegesség teszi. Sóhajtva hajtom le a fejem. Kész, eddig bírtam! Eleresztem a könnyeimet. Mostmár biztos, hogy valami baj van ... Nem hinném, hogy normális, ha ennyi ideig tart ez az egész! Kézfejemmel törlöm le az arcomról a könnyeket. Kizárok minden hangot, és csak bámulom a csempét ahogy a könnyeim ráhullanak, és pöttyöket formálnak rajta, Zayn cipőjét pillantom meg a padlón, előttem áll. Nincs már erőm, hogy felnézzek rá.

- Hazz ... - rázogatja meg finoman a vállam. Erőt veszek magamon. Mély lélegzet után ránézek. Megpillantok mellette egy orvos kinézetű férfit. Zöld ruha van rajta és valamit mond nekem, de csak bámulok rá, pislogás nélkül. Elkezd legyintgetni a szemem előtt. Megrázom a fejem, hogy kitisztuljon, újra ránézek.

- Elnézést ... Nem hallottam! - a hangom olyan, mint a legelcseszettebb, legelhangoltabb hegedűnek. Szinte fáj hallani.

- A baba jól van, minden rendben vele! Az értékei normálisak! Egészséges, nagy lány! - akaratlanul is idétlen vigyor terül el a számon. Ha a fülem nem állná útját, kétszer is körbefutna a fejemen. De várjunk csak ...

- És Ada? Mi van vele? - felpattanok és próbálok megállni a még mindig remegő lábaimon.

- Mostmár az anya is rendben van! - sóhajtja. Egy szégyenlős mosolyt ereszt felém.

- Hogy érti ezt? Mi történt?

Az orvos gyorsan beszél, vagy csak én vagyok már belassulva ... Azt magyarázza nekem, hogy a szülés kezdetét késleltette, ezért nagyon kimerült ... És a műtőben eszméletét vesztette, de hatalmas szerencse, hogy akkor már a baba megszületett. Most már Ada is magánál van, nem sokára bemehetünk hozzá és a babához. Az orvos elmegy én pedig állok, meredten nézem a helyet, ahol állt. Örömkönnyek áztatják az arcomat.

- Apa lettél, Tesókám! - ugrik a nyakamba Niall én pedig szinte összeesek, de azért megtartom őt is, magamat is. Sorra jönnek oda a többiek is. A lányok is zokognak, de mosolyognak, azt hiszem ők is, ahogy mindenki, nagyon megkönnyebbültek. Anyám arcát elnézve soha nem volt még ilyen boldog. Én csak állok, hagyom hogy egyik kézről a másikra jussak, ölelgetnek, a hajam borzolják. De én csak sírok és félénken mosolygok.

- Szent tehén! Hát ez igaz? - nyögöm ki végül. Mindenki felkacag és egyszerre válaszolják, tömegként, hogy igen. Kacagásban török ki. Nem érdekel, hogy egy kórházban vagyok, elkiáltom magam. - APA LETTEM! - a nővérek, akik elhaladnak mellettünk, csak rosszallóan néznek a kiabálásomra, de őszintén, leszarom! Ennél boldogabb sosem voltam!

***

A nővér Ada szobájához vezet, nem jön be velem, hagyja, hogy kettesben ... Izé ... Hármasban legyünk odabenn. Amikor belépek, Ada az ágyán, bágyadtan mosolyogva fekszik, a karjában egy kis rózsaszín "csomag". Újra könnyek szöknek a szemembe, pedig azt hittem már mindet kiadtam magamból.

- Szia ... - motyogja halkan, talán kissé bánatosan.

- Szia! - mosolygok szélesen és odamegyek. Újra remegni kezd mindenem. Föléjük hajolok, homlokon csókolom a szerelmem és megpillnatom a kislányunkat. - Olyan ... Kicsi! És mért néz ki ilyen gyűröttnek? - tör ki belőlem a kíváncsiság, még mielőtt gondolkodhatnék.

- Harry! Percekkel ezelőtt született! Mégis hogy nézne ki máshogy? - mosolyogva válaszolja Ada.

- Olyan gyönyörű ... - megérintem apró ujjait. - Nagyon pici vagy! - suttogom neki mosolyogva hagyom, hogy egy könny végigszaladjon az arcomon.

- Nem pici ... Ő egy hatalmas baba, Harry! birkózó lehetne ilyen méretekkel! - kuncog fáradtan - Nem volt könnyű ... - sóhajt fel, de az arca kellemes, boldog.

- Sajnálom! - motyogom mikor ránézek.

- Tessék?

- Nem értem ide időben! - szinte már alig hallható a hangom.

- Nem! Nem a te hibád! - az arca hirtelen változik, kétségbeesést látok rajta. - Én nem hagytam, hogy szóljanak ... - lesüti a szemeit, nem mer a szemembe nézni.

- Ezt nem értem! Azt hittem, megbeszéltük! Apás szülés! - szinte dadogva beszélek.

- Nem akartam, hogy lásd ahogy ... Fájdalmaim vannak! A vajúdást akartam nélküled ... A szülést nem! - sóhajt és csak most néz rám - Nagyon elcsesztem! Sajnálom! - könnyes szeme láttán észhez térek a döbbenetből. Újra fölé hajolok, most a száját csókolom. Rövid, de mindent elmond.

- Ennek így kellett lennie ... Már úgysem változtathatjuk meg! - szeretettel mosolygok rá, ő pedig viszonozza a mosolyom. Később a kezembe adta a babát. Félve ugyan, de átvettem tőle, és azóta le sem akarom rakni. Szép lassan jönnek a családtagok, barátok.

- Oké, most már csak egyetlen dolog van, amit nem tudunk! - gondolkodik el Nessi. Mindenki ránéz. - Hogy hívják? - halkan összekuncogunk Adával. El is felejtettem, hogy megfogadtuk, senkinek nem mondjuk el a baba nevét.

- Mondod? - néz rám mosolyogva az ágyából. Bólintok.

- Hát akkor ... Hölgyeim és Uraim! - köszörülöm meg a torkomat - Kérem köszöntsék, az alig néhány órája világra jött ... Victoria Stylest! - hihetetlen nagy büszkeség  árad szét a testemben. Mindenki mosolyog, ujjong, persze mindezt halkan, hisz a kislányom a karjaimban alszik. De mégis ... A legnagyobb reakció Ada anyján volt látható. A szája tátva, pislogni is elfelejt.

- Victoria? Ez ... Komoly? - dadogja, mire a lányával egyszerre bólintunk, félénken mosolygunk! A többiek értetlenül merednek ránk ... néhány másodperc múlva végre az anyósjelöltem is magához tér, így beavatja a kisebb tömeget maga körül. - A nagymamám ... Őt hívták Victoriának! - zokogástól dadog, melegen mosolyog ránk és odajön hozzánk, hogy mind a kettőnket megpusziljon. Igen ... Tudtuk, hogy neki sokat jelentett, nehezen tette túl magát az elvesztésén. Ezért gondoltuk, hogy tökéletes név a kislányunknak.