Ez a néhány nap Los Angelesben kellemesen telt, várost néztünk, elmentünk egy tetkó szalonba is, ahol varrattam néhány dolgot magamra. Eleinte nagyon élveztük, hétköznapi emberekként jártunk az utcákat. De sajnos a hírünk hamar elterjedt, így a fotósok és rajongók is egyre többen és többen lettek.

Conorral szinte minden éjjel a nappaliban kötöttünk ki, sokat beszélgettünk, néha söröztünk. Nem volt ez másképp a mai este sem.

- Szar lesz, ha holnap haza repültök! Nagyon jól éreztem magam, amíg itt voltatok!

- Óh, ne kezdjük a csöpögős búcsúszöveget Maynard! Nem örökre megyünk! - kacagtam.

- Tudom, tudom ... De jó volt, hogy újra laknak velem ... Szar magányosan élni! - ahogy látom eléggé el van keseredve.

- Miért is élsz te itt? Úgy tudom minden családtagod és barátod Londonban, vagy környékén van ...

- Ide köt a szerződésem! - nem hangzik túl lelkesnek.

- És ha lejár?

- Eladom ezt a rohadt nagy házat és veszek egy lakást London belvárosában! - na, ez már elég határozottan csengett.

Fogalmam nincs, hogy történt, de a beszélgetésünk valahogy újra nálunk kötött ki ... Jelen esetben Ada családjáról ment a téma.

- Szóval azt mondod, hogy hónapok óta nem láttátok őket?

- Igen ... Az eljegyzés óta! Hű ... Elég nehéz menet volt! - megkönnyebbült mosoly játszik az arcomon az emlékektől.

- Styles ... ne vedd tolakodásnak, de belegondoltál már abba, hogy neki mennyire hiányozhatnak a szülei? Hónapok óta nem látta ... Szinte nem is beszélt velük!

- Egy érzéketlen paraszt vagyok ... - döbbenek rá, ahogy eljut a tudatomig mit is mondott Conor - Végig azzal voltam elfoglalva, hogy az én anyáméknak mennyire hiányzik Ada. Hogy vajon mit szólnak a gyerekhez?! ... Hogy nem jutott eszembe az ő családja? Hogyan? - tejesen kiakadtam. Ezt Conor is látja rajtam.

- Nyugi! Nincs veszve a dolog ... Talán ez még jól is elsülhet! - vigyorog rám, mint aki mindent tud.

- Miről beszélsz? - teljes zűrzavar állt be a fejemben. Mégis mit tervez ez a csávó?

- Reménytelenül hülye vagy! - vállon vereget

- Köszi! Ennél nagyobb dícséret sose hagyja el a szádat ... - morogtam és megittam a sörös üvegem alján maradt kortyokat.

- Arra gondoltam, hogy beszélhetnél velük ... Hívd el őket hozzátok! Úgy gondolom megengedhetsz magadnak két repülőjegyet, amit megveszel a szülőknek ... Az ilyen fontos dolgokat mégsem skype-on kellene közölni ... Személyesen nagyobb a hatás.

- Én is attól félek! Láttad volna mit szóltak, amikor eljegyzés volt ... - ráncos homlokkal meredek Conorra ... Ez a pasi egy zseni! Komolyan, hogy a viharba nem jutott ez nekem eszembe? Miért kellett ehhez ő?

*Ada*

Hajnal van, egyedül vagyok az ágyban ... Lassan hozzászokok ehhez. Le merném fogadni, hogy szokás szerint lent a nappaliban megy a pletyka, egy-egy sörrel a kezükben.

Mosolyogva fordulok a másik oldalamra, de valami nem hagy nyugodni ... Nem, még sem kellene fülelnem! De ha azt akarnák, hogy ne hallja senki, elvonulnának, nem pedig a nappaliban beszélnének. Addig győzködöm magam, hogy elindulok halk léptekkel.

- Gondolkodtál már, hogy milyen nevek tetszenek?

- Még az sem biztos, hogy kislányunk lesz! Az orvos azt mondta, hogy csak később lesz 100%. - óóh ez milyen cuki már. Nem gondoltam volna, hogy épp ez lesz a téma. Megnyugodva ballagok vissza a szobába, széles mosollyal az arcomon. Eleget hallottam és egyébként is utálok fülelni. Újra ágyba bújok és egy kényelmes pozíció megtalálása után újra elalszom.

Nem! Hagyjanak békén! Nincs semmi bajom! Harry! Hol vagy? Nem látlak! Miért vagy szomorú? Kérlek! Szólalj meg, mondj már valamit! Hallani akarlak!
Nem hallom és nem látom őt ... Mi ez a sípolás? Kórházban vagyok? Körülnézve csak zöld maszkos embereket látok magam körül. Nem hallom mit mondanak, kapkodnak és én erősen küzdök, hogy ébren tudjak maradni. Ahh, de idegesít ez a sípoló hang! Harry csinálj valamit az ég szerelmére!
Gyerek sírás? Gyerekem született? De akkor miért ilyen szomorú mindenki? Harry! Gyerekünk született! Boldognak kéne lenned! Mindenkinek örülnie kéne! Egy új élet kezdődött el! ... Most miért lett csend? Miért rázod a fejed? Harry, az istenért mondj valamit!
A sípolás a fejem mellett gyorsul, de egyre halkabb. A fülemben csak a lüktető vér és a kapkodó lélegzetemet hallom. Mi történik? Összeszedem magam és felnézek, hogy mi zajlik előttem.
Mi történt vele? Nem látom ... A kisbabámat akarom! Az erőm elszáll és én a párnára rogyok.

Fehér falak, kórház fertőtlenítő szaga, újra a sípoló hang, ami ütemesen hallatja a szívhangomat. Amint magamhoz térek, a csipogás gyorsulni kezd. Hol van a gyerekem? Hol van Harry? Próbálok mozdulni, de nagyon gyenge vagyok. Sikerül a fejemet oldalra fordítanom. Meglátom Harry-t, az ágyam mellett ül, a feje lehajtva, arcát a tenyerébe temeti. Próbálok szólni neki, de nem sikerül. Valamiért mégis felpillant. Szemei vörösek, kisírtnak látszanak, karikásak, a haja össze-vissza áll.

- A gyerek nem az enyém! Hogy tehetted ezt? Hazudtál! - kiabál velem sírva Harry. Próbálok szóhoz jutni, de csak nyöszörgök. Nem tudok megszólalni és már én is sírok.- Hogy tehetted ezt? Ada! Ada! - csak a nevem visszhangzik a fejemben.

- Ada az ég áldjon meg! Térj magadhoz! Ébredj fel! - Harry kétségbeesetten rázogat. Nehezen nyílik ki a szemem és szinte azonnal vissza is csukom, mikor a könnye az arcomra hullik. - Hála istennek! - magához szorít- Jól vagy?

- Mi történt? - motyogom a mellkasába és magamhoz ölelem. Ekkor tűnik csak fel, hogy a szemeim könnyesek, alig látok tőlük.

- Rosszat álmodtál! Kiabáltál és sikoltoztál! A fárszt hoztad rám! - hadarja szinte levegővétel nélkül, közben még mindig magához szorít.

- Sajnálom! Csak ... Álom! - mormogom és próbálom visszafogni a könnyeimet, de azok csak utat törve maguknak folynak végig az arcomon, Harry pólójába.

- Itt van! Itt vagyok! - ront be az ajtón Conor - Tessék! - a kezembe nyom egy nagy pohát vizet

- Idd csak meg! Jót fog tenni! - Harry még mindig kétségbeesetten néz, figyeli minden mozdulatomat. Még inni is segít, ami jól is jön, mert az egész testem remeg. Miután ittam, a poharat az éjjeliszekrényre teszi, Conor pedig már el is tűnt. Harry a kezem szorongatja. - Jobban vagy? - Válaszolni nem tudok, nem vagyok biztos benne, hogy meggyőzném, így csak bólintok egyet. - Akarsz beszélni róla?

- Nem! Csak el akarom felejteni! - nyöszörgöm és még a szemem is összeszorítom.

- Annyira rossz? - a hangja halk, szinte alig hallom. Ismét csak bólintok. - Ne sírj! Csak egy rossz álom volt! - hüvelykujjával letörli az arcomról a könnyeket, de ő is gyakran pislog, hogy visszatartsa a kitörni kívánkozó sírását. - Nagyon rámijesztettél, hallod?! - magához húz újra és a hátamat simogatja. Nem bírom tovább, ki kell adjam magamból.

- Hogy tehetted? - eltolom magamtól, mire ő döbbenten néz rám - Ez igenis a te gyereked! Ne merd még egyszer azt mondani, hogy nem a tiéd! És miért nem válaszolsz, amikor kérdezlek? Rám sem néztél, csak zokogtál aztán kiabáltál .... - tombolok és az arcom a kezembe temetem. - Az sem érdekelt, hogy közben majdnem meg is haltam! - a hangom remeg, bizonytalanul cseng. Néhány perc csend telepszik ránk.

- Tudod, hogy most olyanért baszol le, ami nem történt meg, csak az álmodban? - kérdezi hitetlenkedve

- Olyan valósághű volt! - zokogom.

- Ada! Szeretlek! A babánkat is szeretem! Soha nem jutott eszembe, hogy nem tőlem van! És soha nem mondanék ilyet! Főleg nem ... így ... - motyogja és újra magához húz én pedig csak bőgve bújok hozzá, rázkódva kapkodom a levegőt. - Nyugodj meg! Most már minden oké! - simogat és a hangja olyan megnyugtató.

***

- Utálok repülni! - morgom a párnába, amit az arcom elé szorítok. Meg kell hagyni, az első osztályon kifogástalanul puha párnákat osztogatnak.

- Tudom! De azt is tudom, hogy általában átalszod az utat, szóval nem lesz gond! - vigyorog szélesen rám Harry.

- Oké, ebben igazad van!

- Nekem mindig igazam van, baby! - önelégülten néz rám, megvillantja tökéletes fogsorát, engem meg elönt valami fura érzés. Le akarom teperni. Oh de mégis egy reülőn vagyunk, az előbb még sírva búcsúzkodtam Conortól, most meg már teljesen más irányt vettek a gondolataim. Kemény dolog ez a hormon cucc .... - Min töröd a buksid? - kopogtatja finoman a fejemet.

- Azon, hogy melyik oldalamon aludjak! - füllentek, bár részben igaz is, jobb szeretem már a felszállást is alva átélni.

- Akkor miért vagy kipirulva? - mosolyog mindentudóan. Basszus, mint ha belém látna. Most mit mondjak?

- Csak ... Melegem van. Neked nincs? - halkan kuncog. Azt hiszem tényleg átlát rajtam.

- Aha ... Elég forró a levegő most! - rám kacsint pimaszan és újra a magazint lapozgatja, amit a reptéren vett. Itt a remek alkalom, hogy bevágjam a szunyát!

***

- Hahó, álomszuszi! Üdv London felett! - simogatja az arcom. Csak morgolódok és újra aludni akarok, de ő nem hagy. - Nem, nem! Ébresztő! Hallod?

- Ahj - sóhajtok megadóan és erőltetve kinyitom a szemem - Fent vagyok!

- Remek! - egy nagy cuppanóst nyom a homlokomra - Csatold be magad, landolunk!

- Harry! Még csak most landolunk? - döbbenek le - Még alhattam volna ... Tudod, hogy nem szeretem ezt az egészet!

- Tudom, de amint leszállunk, lesz egy kis meglepetésem! - mosolyog édesen. Ellágyultam, szóval csak becsatolom az övem és szorítom a kezét. Nyugtatóan simogatja a kézfejem. A landolás nem volt olyan vészes, mint amire számítottam, de azért nem szivesen élem át újra. Mivel legelöl ültünk, így majdnem az utolsóként szállunk le a gépről. A csomagjainkra várunk, amikor ismerős hangok csapják meg a fülem!

- Elutazik otthonról, aztán már meg sem ismeri a családját! - azonnal hátra néztem és úgy volt, ahogy gondoltam.

- Louis! Srácok! - visítottam és rohanva indulok feléjük. Egy pillanatra Harry-re néztem, aki csak rémült arccal követi, ahogy futok. Louis karjába vetettem magam és csak lógok rajta - Jajj annyira hiányoztatok! Olyan jó újra itthon!

- Nyugi Törpe! - csitít Louis nevetve - Örülök, hogy itt vagytok! Már kezdtem fogyni ... A lányok is remekül főznek, de mégis a tied az igazi! - kacag amitől nekem is nevetnem kell.

- Louis! Ha ezt Nessi hallaná, már csak keresztapa lehetnél!

- Leszek is! Remélem! - néz rám, utána Harry-re összeszűkített szemekkel. A barátom hátulról átkarolva húz magához.

- Ha még egyszer elrohansz, én nem tudom mit csinálok veled! - suttogta a fülembe. Elprulva bólintok. Bele sem gondoltam, hogy akár gond is lehet ebből. Eleshettem volna, vagy ilyesmi.

- Köszi Louis, hogy jöttetek! Minden rendben? Elintéztetek mindent?

- Persze Hazz! Ne aggódj, minden oké!

- Mi minden? Mit titkoltok? - próbálok fenyegetően nézni és nagyon remélem, hogy hatásos.

- Persze! Foglalkozz csak velük! Mi igazán ráérünk kivárni a sorunkat! - motyog közbe Niall.

- Ó basszus! - odaléptem hozzá - Hiányoztál! Ne haragudj! Ez a két tökkelütött elvonta a figyelmem! - mosolyogva magamhoz húzom. Így tettem ezt Zayn-nel és Liam-mel is.   - De hol hagytátok a lányokat?

- Mind iskolában vannak ... - motyogják nem túl lekesen.

- Óh ... Ne búsuljatok! Inkább menjünk haza! Az az igazság, hogy nagyon éhes vagyok! - suttogtam a végén, mint ha valami nagy titkot árulnék el. A srácok nevetve vették át Harry-től a csomagokat és meg sem álltunk a kocsikig.

***

- Harry, te menj előre! - utasítja Zayn.

- Te pedig, Hercegnő, gyere csak ide! - Liam karonragad és magához húz - Ezzel most bekötöm a szemed. - mutat nekem egy kendőt.

- Hogy mi? Ne már! Nem először járok a házban! Úgy tudom, én is itt élek! Semmi szükség erre Liam! - győzködni próbálom, de hiába. Harry eközben már el is tűnt. Mi a franc folyik itt?

- Csak semmi ellenkezés, vagy a szád is bekötjük! - teszi hozzá nevetve Niall. Forgatom a szemem és Liam elé állva hagyom, hogy bekösse a szemem.

- Mit műveltetek? Leégett a ház? Új bútor? Mit rejtegettek? - faggatnám őket, de senki nem szól semmit, csak vezetnek befelé. Erősen reménykedem, hogy ne bukjak fel és ne vezessenek neki semminek.

- Meglepetéééés! - kiabálják amint belépek. Azonnal leszedem a kendőt a szememről és pislogok néhányat, hogy tisztán lássak.

- Uram Isten! Hát ti? - teljes ledöbbenésemben ennyi jön csak ki.

- Nem is örülsz? - közelebb lép anya, én pedig magamhoz ölelem.

- Jajj dehogynem örülök, csak le vagyok fagyva! - apukámat is megölelgetem. Hihetetlen, hogy mennyire hiányoztak már nekem! Egy kicsit el is érzékenyülök az ölelésükben.

- Kislányom, elég jó súlyban vagy ... Ahogy látom a fiúk a gondodat viselik! - pimaszkodik velem anya és az arcom paskolgatja.

- Na de anya! - pirítok rá nevetve ... és megkönnyebbülve. Talán még nem állok készen az unoka bejelentésére. Harry szülei is itt vannak, miután köszöntünk egymásnak, a nagy család a nappaliban beszélget, a bandatagok pedig szép lassan szivárognak elfelé ... Mi folyik itt? Csak én nem tudok valamit? - Harry! Segítenél a konyhában? - szólok oda kedvesen a páromnak, aki lelkesen bólint és már megyünk is.

- Mit kell segíteni drágám? - mosolyogva fordul felém.

- Semmit! - próbálok kedves lenni vele - Harry mi ez az egész? Mit keresnek itt anyámék ... és a te szüleid?

- Én ... Azt hittem örülsz, ha látod őket! - mondja teljesen ledöbbenve.

- Igen! Örlök is! Nagyon hiányoztak, de ... Mit tervezel? Ismerlek már ... Átlátok ezen, csak úgy nem repíted ide őket Magyarországból, mert nekem hiányoznak ... - egy kis sóhajt követően már be is lettem avatva.

- Arra gondoltam, hogy biztos hiányzik a családod ... Szóval elhívtam őket ide!

- És? Mi van még?

- És ha már itt vannak miért ne mondhatnánk el, hogy ba.... - az ujjam a szájára tapasztottam.

- Tudtam, hogy több van itt, mint egy kis hiányzás ... Talán megbeszélhettük volna, nem gondolod? Itt nem csak rólad van szó ... Rólam is ... Rólunk, Harry! Tudod, ez egy olyan dolog amiben már nem csak te döntesz! - nagyon igyekeztem, hogy ne legyen bántó a hangom, de egy kicsit haragszom rá.

- Én csak jót akartam ... - lehajtott fejjel áll előttem. Annyira gyerek ... Annyira sebezhető.

- Tudom, csak azért mondtam ezt, hogy ... Gondolkozz el! Hozzá kell szoknod, hogy most már nem csak magadról kell döntést hoznod, és ahhoz is, hogy most már közösen döntünk. - nagy, sajnálkozó szemekkel néz rám, a haragom pedig elszáll egy pillanat alatt. Magamhoz húzom és szorosan ölelem.

- Haragszol? - motyogja a nyakamba.

- Dehogy haragszom, te kis hülye! Most akarod elmondani... ? - kérdeztem már kissé bátortalanabbul és eltolom magamtól, hogy lássam az arcát. Nem szólal meg, csak bólint egyet és már fogja is a kezem. A nappaliban nagy a jókedv, Harry-vel a szoba közepén állunk meg és én egyre idegesebben szorítom a kezét. A fejemben csak az visszhangzik: Mind itt halunk! Harry köhint egyet, a figyelem máris az övé ... Vagy a miénk.

- Be kell valljam, nem csak azért hívtalak ide titeket, hogy együtt lehessünk ... - kezd bele kissé ideges hangon - Szeretnénk valamit elmondani nektek. - jelentőségteljes pillantást vet rám, a szívem máris a torkomban dobog. Nyelek egyet, hátha segít a dolgon, de csak rosszabb lesz. A gyomrom liftezik, a lábam remeg és hirtelen melegem is lesz. Óvatosan megszorítja a kezem, jelezve, hogy innentől nekem kellene tennem valamit. Mély lélegzetet veszek és újra a szülők felé fordulok. Szinte látom magam, ahogy fal fehér arccal nézek rájuk.

- Harry-nek és nekem ... Kisbabánk lesz! - nyöszörgöm és a falat nézem a hátuk mögött. Még pislogni sem merek.

- Tessék? / - Hogy mi? - pattan fel egyszerre Annie és apám. Ijedten pislogok néhányat és hátrébb lépek.

- Ez ... Teljességgel elképzelhetetlen ... - fakad ki az anyósjelöltem.

- Túl fiatalok vagytok! - egészíti ki apám, remek akcentusával. Anyura és Robra pillantok akik még sokkos állapotban ülnek a kanapé két végében. Szinte már könyörgök a szemeimmel, hogy tegyen valaki valamit. A sírás fojtogat, Harry pedig átkarolva a hátamat simogatja.

- Ez igaz, de ... Ez van! Gyerekünk lesz, ez már biztos! - Harry hangja nyugodtnak hallattszik, pedig tudom, hogy egyáltalán nem az. Minden csak nem nyugodt.

- Mégis hogy gondoljátok? Se házatok ... és alig vagytok együtt kis ideje ... hányszor szakítottatok és ... Mégis hogy képzeltétek ezt? - kiabál velünk Annie, Rob pedig feláll és nyugtatni próbálja.

- Elengedlek Angliába ... És te tönkre cseszed az életed!? - ordít velem apám, már magyarul. Összerezzenek a hangjától, még a szemem is összeszorítom. - Csalódtam! Hatalmasat! - anyám követi Robin példáját, nyugtatja aput, majd végül kivezeti apámat a hátsó udvarra. Nem akarok Harry családja előtt bőgni, úgyhogy sietős léptekkel a földszinti fürdőbe rohanok, becsapom az ajtót és összegömbölyödve a sarokban zokogásban török ki.

- Ada! Hol vagy? - hallom Harry kiabálását, de nem szólalok meg, csak sírok tovább. Az ajtó kinyílik és ő szomorú pillantással terem mellettem - Ne sírj kicsim! - az ölébe vesz és a mellkasára hajtja a fejem - Ne sírj, minden rendben lesz!

- Harry, hogy lenne minden rendben? Apám épp, hogy nem tagadott ki az előbb. És anyukád? Láttad, mennyire kiakadt! - hadarom egy levegővétellel.

- Megoldjuk! Nyugodj meg! Csak sokkolta őket ... Megnyugszanak és rájönnek, hogy milyen hülyék voltak. - motyogja a fülembe és puha puszikkal borítja be az arcom, lepuszilja néhány könnyemet. Nem tudom mennyi ideig gubbasztottunk a fürdő padlóján ülve, de Harry úgy döntött, ideje újra szembenézni az ősökkel. Remegő lábakkal követem őt, ahogy csak tudok, a hátamögé bújok.

- Jajj kicsim! Sajnálom! - lép oda Annie zokogva és magához ölel. Kifújom a benn tartott levegőt, magamhoz öleletem, de a szemem folyamatosan apámon tartom. Vajon ő is megbocsájt?

- Semmi gond! - motyogom mikor elválunk az ölelésből. Anya és Robin után már csak apa maradt ... Állunk egymást előtt, méregetjük a másikat, találgatva, ki tegye meg a kezdő mozdulatot. A szemem újra könnyes lesz, már nem bírom tovább. Végre megmozdul és könnyes szemekkel magához ölel.

- Sajnálom! - suttogja és mind a ketten sírunk. Ez most a megkönnyebbülés hatása és sokkal jobban esik, mint a fürdőszoba padlóján eresztett könnyek. Percekig állunk, és mikor elváltunk, akkor sem eresztjük egymást, apa fogja a kezem. Leülünk újra mind a nappaliban és már jönnek is a kérdések a babáról, rólunk ... Mondjuk úgy, hogy mindenről. Úgy döntök, itt az ideje szemléltetni is a történteket, szóval leveszem a túl méretes pulcsit magamról, így a pólóm alatt már nagyon is jól látható gömbölyödő pocakom. Harry ragyogó szemekkel néz, megsimogatja és még büszkébben jelenti be, kislányunk lesz! Bár hozzáteszi, még nem biztos, de eddig úgy néz ki. Felmerül az is, hogy nem sokára talán elköltözünk, Harry venni szeretne egy házat, ahol végre család lehetünk. Furcsa ezt hallani, sosem beszéltünk erről ... Ez is egy olyan dolog, amiben már ketten kell majd döntsünk.